Amikor a hóhért akasztják

 A mai interjú rendhagyónak mondható, mivel megfordultak a szerepek. Volt egyetemi Mesteremmel Ország Lászlóval beszélgettem, mikor megkérdezte, én miért nem szerepelek a sorozatban. Én? - kérdeztem vissza. Igen. - felelte. Sokáig vakargattam a fejemet, mire végül rábólintottam. Ennek egyetlen célja volt, hogy itt is legyen okom elmondani, hamarosan megnyílik a következő önálló kiállításom, ami számomra nagyon fontos mérföldkőnek számít az alkotói munkásságomban.

Előbb azonban jöjjenek a kérdések és a válaszok. (És be kell valljam, sokkal nehezebb volt válaszolni, mint kérdezni.)

Ország László: Képzőművészet, irodalom, zene… képek, szövegek, hangok… vizuális nevelés, művészeti-szervezés… és még? Sok terület foglalkoztat, sok műfajban fejezed ki magad. Vagy valójában ez egyetlen „terület”, ahol a műfaji határoknak kevés szerep jut, ahol inkább az aktuális motiváció keres magának megjelenési formát?

Barti Magdolna: Igen, nos… valóban sok terület foglalkoztat. Így elgondolkodva ezen a kérdésen, tulajdonképpen az összes egyfajta kommunikáció. (Itt még talán hozzátenném a felsoroláshoz a testbeszédet, vagy a test által kifejeződő és kifejezhető üzeneteket. Nagyon érdekes terület ez is.) De, hogy a kérdésedre közelebbi választ adjak, ezt az a sokféle területet egy-egy eszközként használom a kommunikációm során. Más a “feladata” egy képzőművészeti alkotásnak, másképp történik egy harcművészeti alkalmazás mozdulatának elmagyarázása, másképp hatnak a hangok. Más eszközöket használnak, mégis kifejeznek valamit. Valamit el akarnak mondani. Hadd mondjak egy példát itt is. Legutóbb egy matiné filmet néztem meg, a történet a szokásos. Fiatal táncosok szerepeltek benne. Balett és street dance volt egymással szemben felállítva. Hihetetlenül érdekes volt a két különböző mozgáskultúrát, nyelvet egymás mellett látni. Hogy hogyan beszélgetnek,és egy-egy mozdulat hogyan fejez ki dolgokat.

O. L.: Mi volt az indító „aha-élmény”, amely eldöntötte, hogy a művészet területén keresed majd a boldogulást? Szakmai haladásodnak melyek voltak a meghatározó, irányt-mutató állomásai?

B. M.: Az indító? Nem tudom, mire gondolsz itt pontosan. Mondhatnám, hogy ceruzával a kezemben születtem, de ez nem lenne igaz. 12-13 éves koromban kezdtem el rajzolni a környezetemben lévő embereket, akik valamiért megragadtak. Ezek gyors rajzocskák, inkább karikatúra jellegűek voltak, amik hasonlítottak is valamennyire, de a karakterekre legjellemzőbb érzet, tulajdonság kiemelése miatt voltak leginkább felismerhetőek. Akkoriban kezdtem el művész-életrajzi regényeket is olvasni, és eldöntöttem, hogy “művész” leszek. Hosszú, kacskaringós és összetett volt az út és még tart a ma is. A jég az első önálló kiállításom után tört meg 2013 elején, azelőtt csak pár csoportos kiállításon vettem részt. Azóta már több mint félszáz csoportos és további két önállón szerepeltem kiállítóként, szervezőként vagy kurátorként. Felvettek két országos művészeti csoportba is a Magyar Elektrográfiai Társaságba (MET) és a Magyar Alkotók Országos Egyesületébe (MAOE) is. Jelenleg a szeptember elején nyíló Változás című önálló kiállításomra készülök teljes erőkkel.

O. L.: Az autonóm és az alkalmazott műfajokban is alkotsz. Szabadság és kötöttség vagy a kötöttség szabadsága? Melyek azok a formai- tartalmi elemek, amelyek visszatérően, meghatározóan személyessé, egyedivé formálják stílusodat mindkét területen?

B. M.: Hú, ez nehéz kérdés. Mert élvezem az alkotást, megmozgat, feltölt, ettől olyan, mintha könnyű játék lenne. Lehet, hogy az is. De azt hiszem, attól lesz azzá, hogy az odáig vezető utat is élvezem. Ami állandó gondolkodást, megfigyelést, elraktározást jelent. Hadd mondjak itt is egy konkrét példát. Rengeteget járok kirándulni, sokat gyalogolok, eközben rendszeresen fotózom. Van több száz moháról készített makrofotóm. Mindegyik más. Más érzetük, jelentésük, sugallatuk van. Mindegyik moha (még olyan is van, hogy ugyanaz a moha), de más a fény, a háttér, a környezet, a szín, a tömeg. És van, hogy csak egy apróság a különbség, de a képet teljesen megváltoztatja. Nagyon jó tanulás ez. Megjegyzem, aztán felhasználom az ilyen alkalmakkor megtalált szerkezetet, a képfelépítést, a színvilágot máshol, máskor.
Hogy válaszoljak a kérdésed másik felére is. Szeretem a minimál stílust, szeretem, ha valami szinte koanként hat. Meglátod és letaglóz. Ott, akkor, azt mondja, amit kell. Persze, nem állítom, hogy ez mindig sikerül, de törekszem rá. Szinte mindig használok valamilyen természeti formát. Tervezéses munkánál is hasonlóképp dolgozom. Ott, ugye a megrendelő üzenete, stílusa, célja a döntő.

Egy ilyen "jegyzet" az egyik kirándulásról. Ezeknél az átélt élmény a fontos számomra. A hatás, ami átmegy rajtam és átalakul, amikből aztán dolgozom. Utálok fázni. Ott, a szélben az arcomra fagyott a szememből kicsorduló könny. Az ujjaim annyira fájtak a hidegtől, hogy nem is tudom mi tartotta a gépet a kezemben. De ott állni a befagyott Balatonon, látni és hallani a jég hangját, érezni, hogy milyen kicsi és törékeny is vagyok. Hát...

O. L.: Munkáid alapján az látszik, hogy egy-egy téma hosszan, elmélyedően foglalkoztat. Projektjeid közül melyikeket tartod a legsikeresebbeknek és melyikeket a számodra legkedvesebbnek?

B. M.: A legsikeresebbnek? Ezt nehéz megmondani, mert mit is jelent az, hogy siker? Jelenleg az egyik legnépszerűbb, ha a nézőszámot veszem figyelembe, az “Egy portrékép, 5 kérdés” című sorozatom, van olyan, amelyiknek ezer feletti az olvasottsága jelenleg. Azt gondolom, hogy ezek azért érdekesek, mert egyszerű megfogalmazással betekintést engednek egy-egy bonyolult alkotó folyamatba. Közelebb hozza a sok esetben “elvarázsoltnak” gondolt művészt. Kiderül belőlük, hogy ő is ember.
A legkedvesebb és számomra a legnehezebb is ugyanebből az okból adódóan (tökéletesre szeretném), egy mesevilág formába öntése, amit a lányommal és a lányomnak alakítok körülbelül három éve. Érdekes tapasztalat, amikor ő mutat rá a logikai hibákra. Jelenleg a leírásánál, karakterek tervezésénél tartok.

O. L.: A. C. Danto írja a művészet egy lehetséges definíciójaként, hogy az nem más, mint „az igazság mozgásba-hozatala”. Ez művészként imponáló, felemelő érzés lehet. Milyen „igazságok” érintenek meg leginkább a hétköznapokon és ünnepnapokon? Milyen tervek foglalkoztatnak?

Ezeket én túl nagy szavaknak érzem. Teljesen emberi dolgok érdekelnek. Embernek lenni sem olyan egyszerű, azt gondolom. Egy ideje nagyon foglalkoztat a testtel, a mozdulattal való kifejezés, és ezt összehozni esetleg hangokkal, zenével. De ez még egy távolabbi terv. Jelenleg az írás, az alakuló mesevilág és a szeptember 4-én nyíló kiállításom vannak előtérben.