Láng Eszter képzőművésszel, a Képírás internetes folyóirat szerkesztőjével először a Magyar Elektrográfiai Társaság kiállításain, rendezvényein találkoztam. Később, több év alatt, közös munkák és kiállítások során az a megtiszteltetés ért, hogy jobban megismerhettem, és ma már talán megengedi, hogy barátomnak is nevezzem. Az ”Egy portrékép, 5 kérdés” legújabb évadának induló részében: Láng Eszter tanár, képzőművész, író, szerkesztő, kurátor.
Barti Magdolna: 1. Az előző felsorolást még nyugodtan bővíthetnénk, annyi mindent és sokfélét csinálsz, ha nem is egyszerre, de párhuzamosan. Hogyan fér meg egy helyen, hogyan találkozhat, kapcsolódhat
egymáshoz például a közgazdaságtan és a képzőművészet? Van-e olyan tevékenység, ami inkább
közel áll hozzád?
Láng Eszter: A közgazdaságtan művelésének már pár éve búcsút mondtam, de azelőtt, mintegy húsz éven át –
miközben ugyanaz a Láng Eszter voltam, tehát aki nagyon különböző dolgokkal foglalkozik – kifelé a két,
egymástól valóban erősen távol lévő területen úgy voltam jelen, hogy a közgazdászok nem tudták, hogy
képzőművész is vagyok, a képzőművészek pedig a mai napig is többnyire csak annyit tudnak, hogy
bölcsészkart végeztem. De hogy utána szereztem egy második diplomát, és abból éltem, az sose szerepel
a művészi CV-mben. Így aztán egész jól működött a dolog. Nem akartam, hogy kételkedjenek bennem,
vagy ellenkezőleg, irigyeljenek. Egyébként a két terület annyira nem esik egymástól távol, mint amennyire
kívülről látszhat. Például mindkettőben megjelenik a matematika mint alap, és az elvont gondolkodás, az
absztrakció képessége és szükségessége. Közgazdasági berkekben akkor hoztam nyilvánosságra, hogy
művészettel is foglalkozom, amikor az utolsó gazdasági cikkemet publikáltam egy szakmai barátom
jubileumi kötetében, és az írás a képzőművészeti piacot járta körül. Ekkor jelentettem be, hogy
abbahagyom a kutatói pályát, mert kell az idő a képzőművészetre. Egyébként az első vásárlóim is
közgazdászok voltak.
Amíg az egyetemen tanítottam, a két terület egyforma súlyt kapott, és elég nehéz volt mindkettőn
helytállni: sose éreztem úgy, hogy valamit befejeztem, csak úgy, hogy abbahagytam, félretettem egy
időre. A tél a hivatalos foglalkozásomé, tehát az egyetemi katedráé volt, a nyár a képzőművészeti
alkotómunkáé. Azért is kezdtem elektrográfiákat készíteni (azonkívül, hogy izgatott, mit lehet kezdeni a
fekete-fehérrel), mert oktatási időszakban festeni nem volt időm, viszont a számítógép előtt ültem a nap
nagy részében, adott volt a lehetőség a számítógépes képalkotásra.
B.M.: 2. A jelenlegi járványhelyzet eléggé megnehezíti, vagy ha megpróbáljuk rugalmasabban nézni a
dolgokat, fogalmazhatunk úgy is, átalakítja, új területekre helyezi át a hangsúlyt a közösségi
életben, közös alkotások, kiállítások terén. Te hogy éled ezt meg? Tudsz mondani pozitív
változást, amit szerinted jó lenne megőrizni később is, a járvány elmúltával?
L. E.: Ez a helyzet fenekestől felfordította az életemet. Korábban állandóan mentem valahová, kiállításokra,
könyvbemutatókra, barátokhoz, múzeumokba, művésztelepekre, más városokba, országokba – akik
ismertek, azt mondták, hogy a normálállapotom az úton levés –, és most mindez megszűnt: ülök a
debreceni magányomban, és várom, hogy elmúljon a vírusveszély, s főleg hogy végre megkaphassam a
covid19 elleni oltást – ugyanis nem tudni, hogy viselném el a betegséget, azaz van alapos okom a fertőzés
elleni védekezésre. Persze azt nem mondhatom, hogy nem tudom kitölteni hasznosan az időmet, az
elmúlt hónapokban megszerveztem Torok Sándor emlékkiállítását, s végül január 7-én, ha egyelőre
virtuálisan is, de megnyílik, és egyelőre úgy is lehet megtekinteni. (Azzal a reménnyel persze, hogy azért e
hónapban valamikor még lesz egy-két hét a valóságos tárlatlátogatásra is.)
És emellett rendezgettem az írásaimat, írtam is ezt-azt, selejteztem a papírrengeteget, és természetesen
megjelentek képeim külföldi és itthoni kiállításokon, csak éppen mindez virtuálisan.
B.M.: 3. Egy kép vagy egy írás megalkotása talán hasonló céllal (már ha lehet célt megnevezni) jön létre, a formai eszközök mégis mások. De vajon a készítés folyamata mennyiben hasonlít egymásra?
Nálad hogy működik ez? Hogyan alkotsz? Mi a folyamata egy mű elkészítésének?
L. E.: Nálam az írás és a képalkotás valahogyan összefügg. Nem mindig tudom előre, hogy épp mit fogok festeni, még a technikát se tudom előre, és azt se, hogy éppen festeni, elektrogárfiát csinálni vagy írnifogok. De a fejemben állandóan képek jelennek meg, és hogy hogyan is kellene megcsinálni. Aztán amikor nekiülök, valami egész más jön ki belőle, jönnek munka közben is az ötletek, alakul a kép, változik a forma- és színvilág, és végül kész egy sorozat. Így születettek a tájelemek, a víz, a tűz, a föld, kert témára a sorozataim, és sok rövid vers is. Ami a két terület között különböző, az az, hogy a képzőművészetem eléggé elvont, míg az írásaim konkrét témájúak. A közös viszont a lírai alaphang, amit gyakran próbálok is ellensúlyozni, feszesebbé, karcosabbá, keményebbé, puritánabbá tenni, hogy ne tévedjek túlságosan „szép”, emiatt hamis hangnembe. Gyakran olvasmányaimból merítem az ihletet, elég csak egy szó, egy hangulat, egy leírás, és megszületik a motiváció a képalkotásra, máskor pedig egy színharmónia vagy éppen disszonancia, egy zenemű hív elő vágyat, hogy megfessem vagy megírjam azt a hangulatot, amit megérzek.
B. M.: 4. Egy jó kép, egy szöveg. Mondható-e egyáltalán bármire is, hogy jó? Mit gondolsz, mitől lesz
valami jó? Elég-e, egyáltalán annyi, hogy valami jó?
L. E.: Hogy mi a jó, annak természetesen vannak kritériumai, van valamilyen szakmai közmegegyezés, mégis
rengeteg a szubjektív elem, és a divatcsinálók is befolyásolják a kritikust és a művészt is. Hogy mi a jó, az koronként változik. Általában – egy idő után – az szokott győzni, ha valami nagyon új. Amikor az absztrakt után divatba jött a fotórealizmus, mindenki ezt a vonalat követte Amerikában, és amikor nagy későre ide is begyűrűzött, itt is. De azt gondolom, mindenkinek a maga útját kell(ene) járnia. Persze én könnyen megtehetem, mert nem köt a megélhetés kényszere, sem az, hogy feltétlenül újat és/vagy divatosat produkáljak. Szabad vagyok, anyagilag független, nincs menedzserem (piacom sem), azt csinálok, amit akarok. Gyűjtő kevés van, s ma épp az a divat, hogy azokat vásárolják, akiket a képző tekintélyes tanárai – fiatal tanítványaikat – a gyűjtők figyelmébe ajánlanak. Vagy akikre valamelyik jelentősebb galéria felfigyel, „meg akarja csinálni”. Ez önmagában óriási előny a pályán! (Nem mondtam ezzel azt, hogy nem kell hozzá mesterségbeli tudás és tehetség is.)
B. M.: 5. Elmesélnél nekünk egy komikus, vicces történetet, ami eszedbe jut, és veled történt meg egy
kiállításon vagy alkotás közben, amire talán a nézők többsége nem is gondolna?
L. E.: Egy franciaországi művésztelep záró kiállításán történt. A művésztelepen több magyar képzőművész is
részt vett, köztük valaki a városomból, aki egyébként – bár tudta, hogy festek – soha nem érdeklődött a dolgaim iránt. Így aztán nem is tudott se rólam, se a munkáimról semmit. Még nyitás előtt bejöttek a feleségével a kiállítóhelyiségbe, megálltak a képeim előtt, és elkezdték beszélni, hogy milyen egyéni a látásmód, milyen pasztózusan van megfestve, ezt csakis valamelyik francia művész festhette. Meg akarták mutatni jártasságukat, momentán pont nekem, mert ott álltam mellettük – épp a képcimkéket raktuk fel két társammal –, hogy mennyire értenek a külföldi művészethez. Eszükbe se jutott, hogy megkérdezzék tőlem, kiék e munkák. Amikor nem bírtam magamban tartani, és megmondtam, hogy ezek az én műveim, egy csapásra megszűnt az érdeklődésük, és egyetlen árva szót se szólva továbbálltak.
B. M.: Köszönöm szépen a válaszokat! További sok alkotó erőt kívánok!
