Ilyen volt a "Kik laknak a Varázserdőben?" pályázat

Már több mint két hete, hogy megtartottuk a díjátadót és csak most jutottam el odáig, hogy leüljek és átgondoljam, hogy is volt, mi is történt idáig.

Ez az írás most hosszú lesz, de számomra fontos és talán másnak is érdekes lehet. A "Kik laknak a Varázserdőben?" pályázat története, elejétől majdnem a végéig.

Ez az országos pályázat már többedik volt, aminek a szervezésében részt vettem, de saját kezdeményezésként mégis csak ez volt ez első. A korábbi kortárs képzőművészeti és gyerekrajz pályázatok elindítása sokkal egyszerűbben indult, mert ott már volt egy használható háttér. Itt, úgy éreztem, a semmiből indulok. Egy olyan ház építésének állok neki, aminek az alapjait is én ásom, a téglákat is én égetem és csak remélhettem, hogy egy-egy gyártási területhez néha majd csatlakoznak mások is.

Az ötlet megszületése után, az egyik első dolog az volt, hogy elkezdtem támogatókat keresni. Sokkal több helyre írtam vagy beszéltem személyekkel ahhoz képest, amennyi támogató végül csatlakozott a rendezvényhez.

A másik érdekes tapasztalat az ismerősök, barátok hozzáállása volt a témához, akikkel a kiírás előtt beszéltem az ötletemről. Talán nem nehéz kitalálni, hogy az emberek 85 %-a szkeptikus volt. Szerintük sem értelme, sem eredménye nem lehetett volna "saját" szervezésben, nagy támogató háttér nélkül. Milyen jó, hogy nem erre a 85 %-ra hallgattam.

A harmadik, ami miatt izgultam, hogy sikerül-e úgy meghatároznom a témát, a kiírást, hogy érdekes legyen? Először egész más jellegű megfogalmazás és a terület motoszkált a fejemben. Ha úgy tetszik "trendet" követő, divatos kérdéskör, ennek megfelelő stílusban. De egyre csak azt éreztem, hogy valahogy nem kerek, sántít az egész. Ha pedig én nem tudok azonosulni vele, hogyan tudnám hitelesen közvetíteni ezt az egészet? Ezért az egyszerű, hétköznapi, érthető és könnyen befogadható jelleg mellett maradtam, amit már több területen (pl.: tanítás során) is bevált számomra. Mindemellett azt is gondoltam, hogy sem a gyerekek, sem a szüleik, sem a pedagógusok nem kíváncsiak egy újabb hangzatos, sablonos dologra. Valahogy nagyobb szükség van az emberi közelségre.

Így választottam és kértem fel a zsűri tagokat is. Olyanokat kértem fel, hogy segítsenek a döntésben, akikben látom az Embert és szakmailag is megbízom bennük.

A felkért zsűritagok

Egyébként a zsűriről, a szakmai kapcsolódásokról egy későbbi írásban is fogok posztolni.

Eljutni a közönséghez

Ez a rész viszonylag egyszerű volt, mert olyan csoportokban vagyok benne (levelező listák, művészeti csoportok), ahol elég sok érdeklődő lehet. Ehhez még hozzá jöttek a social media oldalakon való megosztás is általam és mások által.

Ami érdekes volt és most csináltam először, egy rádió reklám is készült az esemény alkalmából, a Danubius Rádió támogatásának jóvoltából, ami sugárzásra is került. A lenti videóban ennek a hanganyaga hallatszik.

Már érkeztek az anyagok, mikor...

(Ebben a részben egy kis kulisszatitkot is elárulok.)

Kezdtem kétségbe esni. A kiírásban kiemelten hangsúlyoztam az animációk, filmek készítését - persze a szűk határidő ennek nem kedvezett -, de valahogy nem akartak ilyesmik érkezni. Arra számítottam, hogy egy "online" tanév után a digitális eszközök használata sokkal természetesebb lesz, mint előtte volt. Tévedtem. Igaz, hogy aki tud neten filmet nézni, e-mailt olvasni, az még nem jelenti a különböző programok készség szintű használatát, még akkor sem, ha rendelkezésre áll erre alkalmas eszköz. Ezért megkértem egy 10 éves gyereket (természetesen nem pályázóként), hogy készítsen nekem egy animációt a témára. Azt reméltem, hogy ennek hatására más is kedvet kap hasonló anyagok készítésére. És ezután - ennek hatására vagy sem, nem tudom -, valóban érkeztek filmes anyagok, köztük egy nagyon ötletes filmecske is Lukács Luca Erdei Divatmagazinja is, aki ezzel a munkájával első helyezettet ért el. (Sajnos Lucáék, a díj átadása után gyorsan elmentek, pedig Tóth Artin is váltott volna vele néhány szót a beküldött munkával kapcsolatban. Így most csak innen üzennénk neki, hogy: Hajrá, csak így tovább!

A kérésre készült rövid animáció az alábbi videóban látható első munka. A többi kép, a pályázatra érkező munkákból egy kis válogatás, betekintés, még határidő lejárta előttről.

A beérkező anyagmennyiség végül minden várakozásunkat felülmúlta. A kezdeti, lassú érkezést, határidő lejárta előtt kb. 2-3 héttel egy roham váltotta  fel. A pedagógusok olyan mennyiségű munkát küldtek, hogy elakadt a szavam. 574 db, ami tartalmazott rengeteg képet, néhány filmet, írást és szobrot, installációt is. Köszönöm a rengeteg munkát!

A zsűrizés

Talán ez volt a legnehezebb része az egésznek. Olyan csodálatos munkák érkeztek, amelyeket válogatni és főként kiemelni közülük 3 díjazottat kategóriánként, szinte lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.

A menete egyébként úgy zajlott, hogy minden zsűritag csoportonként (ovis, alsós, felsős) kiválasztotta a szerinte legjobb 5-10 alkotást, majd ezután egy közös online megbeszélésen a választottakat összevetve és megbeszélve, egy-egy munka esetében megküzdve kerültek tovább a szűkebb, első három helyezettbe. Ekkor egyeztünk meg abban is, hogy két külön díjazottat is hirdetünk.

A díjazottak

És még néhány beérkezett munka

(A képre kattintva az alkotó neve is olvasható.)

Igar József Péter: Illangó és Szélcsengő

Helyezkedj el kényelmesen. Elhelyezkedtél? Igen? Akkor csukd be szemed, nyisd ki füled és

hallgasd meg ezt a mesét és tedd el a szívedbe.

Egyszer volt, hol nem volt, nem mernék rá megesküdni, hogy hol, de egyszer létezett egy

Manófölde. Itt az ég rózsaszín volt, a gombák olyan magasak, mint a fák a felhők szívárvány

színűek voltak, de eső soha nem esett belőle, állandó napsütés ragyogta be a tájat. Itt élt Illangó

és Szélcsengő a két kis gézengúz manó. Illangó csodás illatot árasztott, Szélcsengő pedig olyan

gyors volt, mint a szél és futás közben csilingelt. Igazán jókat tudtak itt játszani, mert csupa

érdekes dolog volt Manóföldén. Zenélő köveken ugráltak egész nap ide- oda, miközben nekik

tetsző dallamokat találtak ki. Hatalmas buborékok szálltak, amikre ha felkapaszkodtak repülni

tudtak. Csupa vidámsággal és mókával telt minden napjuk.

A tisztás közepén állt egy nagy lombú fa, ez volt az egyetlen igazi fa az óriás gombák között, a

Manófölde Fa. A fában volt egy odú, az odún egy kapu, a kapun pedig egy hatalmas lakat. Ez a

fa volt az egyetlen dolog, amitől tiltották a szülei a manógyerekeket. Ennek a közelébe sem

mehettek. Azt mesélték, hogy ez a fa egy idegen világba vezet el, ami nagyon veszélyes a manók

számára.

Illangó és Szélcsengő nagyon szerették a szüleiket és Manófalvát is. De, mint minden gyerek ők

is rettentően kíváncsniak és csibészek voltak.

Történt egy nap, mikor már az összes zenélőkövön végigugráltak, a buborékokkal is órákat

utaztak, nagyon elunták magukat. Unalmukban pedig az az ötletük támadt, hogy elcsenik a

kulcsot és megnézik maguknak azt a másik idegen világot.

Illangó alaposan megmosakodott, Szélcsengő pedig lenémította a csengőit, nehogy Szimat

őrmester manó észrevegye az illatot és a csilingelést. Sikerült is a tervük, szépen óvatosan

kinyitották a kaput és felkúsztak a fa törzsében lévő mélyedésen. Mikor felértek és kikukucskáltak nagyon meglepődtek. Egy hasonló tisztáson találták magukat,

mint ahonnan Manóföldéről elindultak. Itt azonban kék volt az ég, fehérek a felhők és minden fa

úgy nézett ki, mint Manófölde Fa, a gombák viszont egészen aprók voltak, kisebbek mint a

manók.

Miután körülnéztek, itt is találtak sok játékot és tovább játszottak, szórakoztak. A sziklákon

csúszdáztak, a kidőlt fa törzsén trambulinoztak, makkokkal csatát vívtak egymás ellen. Nagyon

jól érezték magukat.

Azt eddig elfelejtettem mondani, hogy a manók tudják az alakjukat változtatni. Ha nagyon

nevetnek átlátszóvá válnak. Ha megijednek vagy veszélyben érzik magukat mindenféle alakot fel

tudnak venni. Igazi manó alakjukat csak akkor láthatjuk, mikor teljesen biztonságban érzik

magukat.

A nagy játék közben észre sem vették, hogy valaki egy ideje figyelte őket. Mivel jó mókákat

találtak ki, hatalmasakat nevettek így hol láthatatlanná váltak, hol pedig manók lettek ismét.

Ezt nézte, figyelte a bokorból egy őzike. Egy idő után odament hozzájuk és megkérdezte.

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte. Még sosem láttalak titeket itt.

Szegény manók nagyon megijedtek, hirtelen ők is őzikévé változtak és úgy feleltek neki:

- Te ki vagy és mi hol vagyunk?

- Én Őzike vagyok és ti Magyarországon, a mi erdőnkben vagytok az emberek és állatok

világában.

- Juj, akkor menjünk haza gyorsan Illangó, én félek, ide nem lett volna szabad jönnünk. –

ijedt meg Szélcsengő

- Dehogy megyünk. Szeretném megismerni őket. Olyan kedves Őzike. De tudod Őzike a

nagy játék közben igencsak megéheztünk . Tudsz segíteni nekünk?

- Gyertek velem, szívesen megmutatom nektek az erdőt és közben csemegézünk. Az erdő

ad nekünk élelmet is.

Először egy rétre jutottak, ahol láttak különböző virágokat, kankalint, hóvirágot, ibolyát,

gyöngyvirágot, kikericset és vadrózsát. Illangónak nagyon megtetszett az illatuk, szippantott

belőle és most már virágillatot árasztott. A réten találtak málnát, szamócát, vadkörtét,

vadcseresznyét, amiből közben csipegettek. Utána ismét erdős részre jutottak, ahol találkoztak

különböző madarakkal. Őzike bemutatta őket, mint a barátait. A fekete rigó, barázdabillegető, 

széncinke, szajkó, vörösbegy csodálatos madárdallal köszönttötte őket. Szélcsengő feltöltötte

csengettyűit madárhanggal, annyira megtetszett neki. Útjuk során találkoztak még sünivel,

mókussal és különféle erdei állatokkal és közben jól laktak az erdő csemegéivel.

Jól elfáradtak a túrában és honvágyuk lett, hiányzott az otthonuk. Elbúcsúztak az állatoktól,

külön az Őzikétől. Búcsúkor az Őzike elárulta, hogy látta őket játék közben és tudja, hogy ők

igazából manók, de megígérte, hogy a titkukat senkinek sem fogja elárulni. A manók hálából

elmesélték, hogy ma van Szélcsengő születésnapja és azt fogják a születiől kérni, hogy minden

évben feljöhessenek és itt a tisztáson találkozhassanak vele és a többi állattal. Emlékül

hazavitték a virágok illatait és a madádalt. Mielőtt hazaindultak köszönetképpen a sok szépért és

Őzike jóságáért elszórtak varászgyöngyöket, amelyekből egy évben kétszer virágok nyílnak,

egyszer Illangó és egyszer Szélcsengő születésnapján.

Miután elbúcsúztak hazamantek a szüleikhez. Ők jól leszidták a kis manókat, de meg is örültek,

hogy épségben hazaérkeztek.

Megünnepelték Szélcsengő születésnapját, és Szélcsengő kérte őket, hogy minden évben ezen a

napon felmehessen az emberek és állatok világába, főként Őzikéhez. Bár a szüleik továbbra is

féltették őket, azért megengedték nekik, mert sok jót és szépet hallotak arról a világról a kis

manóktól.

Őzike minden évben emlékezett a megállapodásra és az állatokat a tisztásra hívta, a gyöngyök

virágba borultak és azon a napon mindig sütött a nap így várták a manókat vagyis az illatozó és

csilingelő őzikéket. Őzike a titkot soha nem árulta el senkinek.

Itt a vége fuss el véle, most már kinyithatod a szemed. Tetszett? Ha nem hiszed járjál utána.

Hogyha az erdőben jártok és találtok egy mezőt, ahol állatokat láttok a tisztáson gyülekezni,

lehet, hogy épp Illangó és Szélcsengő látogatására készülnek. Legyetek mindig nagyon

csöndben, mert ha elriasztjátok őket és elmarad a találkozás csak egy évvel később tudnak csak

ismét feljönni.

Rendezés

Egy olyan helyet szerettem volna a kiállításhoz és a rendezvény zárásához, ahol jól érezhetik magukat, akik eljönnek, ahol közös alkotásokat tudunk létre hozni zárásként. A hely hangulata nagyon fontos volt számomra. Az, hogy a valóságban beérkezett munkák - amik előtt élőben letaglózva álltunk mi zsűritagok és azok is, akik segítettek nekünk a szervezésben, ebben még inkább megerősített.

Az installálás - egyéb okokból adódó időszűke miatt -, a díjátadó előtti napra esett. A helyszínre kartonokkal, akasztókkal, damilokkal és kiállításra váró munkákkal érkeztünk kora délután. És most már bevallhatom, hogy amíg el nem készültünk volt volt bennem némi aggódás, hogy vajon elég eszközt, anyagot hoztam-e, kész lesz-e minden időben és Te jó ég, remélem, minden munkát elhoztam magammal, ami beérkezett! Mivel két helyen történtek a leadások, nem volt egyszerű követni, hogy pontosan mi és hova jön, jön-e vajon?

Este 6-ra azonban minden összeállít és hazafelé már csak egy gyors bevásárlást ejtettünk a nagy nap előtt.

Közös alkotás és díjátadó

És elérkezett a nagy nap.

Szeptember 18.-án valami hihetetlen dolgot élhettünk át. A közös alkotást, az elkészült munkákat látva úgy éreztem van értelme, volt értelme ennek az egésznek. A gyerekek, a szülők, a kísérő pedagógusok olyan napot ajándékoztak nekem, amit elképzelni sem tudtam előtte. Én ekkorra már teljesen kimerültem, bár a kávé dózisom is egy vérátömlesztéssel ért fel, már nem ért semmit. Mégis, látva a közel 100 embert, ahogy együtt rajzolnak, festenek, ragasztanak, építenek, beszélgetnek és mindezt jó hangulatban teszik, felemelő volt. Köszönöm!

Az egyik fontos alkotórésze, az eseménynek, hogy mások is csatlakoztak és támogatták az ötletet.

Köszönöm szépen a támogatásukat!

A pályázat médiapartnerei

A nyereményeket biztosították

A rendezvény helyszínének otthont adott

Bár az esemény már lezárult, van, aki el is felejtette már. Én még mindig dolgozom vele. Hátra van még a postázás. Az anyag rendezése. És még egyéb dolgok, amiket még szeretnék. Remélem, lassan minden elkészül.

És bízom benne, hogy az aktuális járvány sem zavar bele a dolgokba. (Idáig 4-szer okozott fejtörést és kellett miatta átszervezni dolgokat.)